Veszprém idén Európa Kulturális Fővárosa. Az ember nézegeti a koncerteket, miféle hírességek jönnek, érdemes-e valamelyik koncertre jegyet venni, ha már egyszer házhoz jön a buli. No, nem vagyok nagy bulizós típus, de azért ennyire mélyre még én se dugom a fejem a homokba, amikor ilyen léptékű esemény történik a közelemben. Meglátom a nevet: Azahriah. Agyam a mélyebb rétegeiből elkezdi betölteni a fellelhető információkat tartalmazó apróbb biteket ezzel a névvel kapcsolatban. Sok nem jön fel, csak valami bulvárbotrány, koncert utáni etyempentyem, meg az önkívülettől sikongató tinilyányok. Hát ez nem egy szimpatikus kép, egyből jön is az egóm jól megszokott ítélkező automatizmusa. Betódulnak a fejembe a "mai fiatalság"-ról alkotott lehúzó, negatív képek, gondolatok, egy teljes generáció elítélése. Beugrik egy újabb gondolat, hogy máris nyugdíjas lettem? A fiatal suhancokon morgok búslakodva elvesztett ifjúságomon, fizikai állóképességemen és egészségemen? Aztán hirtelen: ja nem, ebben az életben még nem tartok itt. Hál' égnek, mintha egy rémálomból ébrednék fel…

Ha valami nagyon zavar, és ezzel megmozgat, általában igyekszem rendesebben utánajárni a témának, nem hagyom, hogy a felszínes és csekély mennyiségű információ alapján ítéljem el - gyakorlatilag látatlanban - a jelenséget. Így tettem most is, találtam néhány interjút sztárfiókánkkal, Azahriahval, melyek egyikét alant mellékeltem is. Érdemes lehet belenézni, ajánlom mindenkinek! Kutatásaim során kiderült, hogy hősünk egy misztikus videókkal foglalkozó csatornát is vezet, melyről én korábban már több részt is láttam, és kifejezetten tetszett a nyitott, érdeklődő hozzáállása. Ledöbbentem, hogy milyen sokszínű egyéniségről van szó. Meghallgattam az interjúkat, és döbbenetem tovább fokozódott: nem csupán egy rendkívül egyszerű, őszinte, és önmagát felvállaló személyiségről tesz tanúbizonyságot, hanem rendkívüli önreflexiója is van. Persze elemezhetnénk most a személyiségét is a taoista 5 elem szemszögéből (hadd menőzzek már én is egy kicsit!): rengeteg fém őszinteség, hatékonyságra törekvő haszonelvűség, önmagát szabályozó minőség; a víz minőségek folyamatos áramlása, a flow élmények hajszolása, mindent elsöprő, belső lendülettel; a tűz minőség mindenkire kisugárzó melengető, bátorító, lelkesítő, példamutató hatása. Ilyenkor tudatosul bennem ismét, hogy minden létező csodálatos, minden ember tökéletes és egyedi, fantasztikus a létezés ezen végtelen sokszínűségét megcsodálni - igazi egység-érzettel tölt el a gondolat - és ez alól ez a srác sem kivétel.

Miért érzem mégis még mindig azt, hogy nem akarom, hogy szimpatikus legyen számomra, miért akarom ennyire utálni, amit csinál, és amit képvisel? Tegyük most félre saját elakadásaimat, a pénzzel, önfelvállalással, önkifejezéssel kapcsolatos problémáimat és lelki feladataimat, amikről amúgy sokat tanulhatok tőle már most is (nyilván nem véletlen a témaválasztásom sem). A válasz egészen addig nem jön, amíg rá nem veszem magam arra, hogy belehallgassak egy zeneszámába. Elindul, hmm, elmegy, tipikus mai popzene, amitől a hideg futkos a hátamon. Nem baj, nem adom fel, menjen tovább. Ahogy halad a szám, egyre inkább kezdem megérezni, átérezni őt magát. Ok, jöjjön még egy szám, azután még egy, egyik sem hasonlít egyáltalán az előzőekhez; érzem, hogy kezd magába szívni, kezd átformálni, alakítani, elragadni. Ok, itt húzom meg a határt. Nem semmi! Akinek a hang alapú kommunikáció adatott meg erősségként, az élvezni tudja a zene minden formáját, és érzelmileg képes lehet kapcsolódni az előadóhoz is. Velem ez történt, és a zenéjén keresztül valahogy sikerült áttörnöm azt a gátat magamban, amely egész idáig nem volt hajlandó nyitni fiatalabb "kollégáim", a nálam fiatalabb, frissebb generációk felé.

Ha úgy alaposabban belegondolok, úgy vélem, hogy az X, Y és a Z generációk közötti határvonalak jelölik talán a legjobban közeli történelmünk legnagyobb generációs törését. Az információtechnológia robbanásszerű terjedésével (azon belül is főképp az internet, és annak mobileszközökre történő átterjedése) egy gigantikus szakadék keletkezett az idősebb és fiatalabb korosztályok között. A következőkben általánosságban igyekszem kifejezni magam, nem egyéni szintekre értelmezve. Az X generáció véleményem szerint még csupán kiegészítő eszközként használja a technológia adottságait, a Z generáció viszont már életének szerves részeként, akár önkifejezésének legfontosabb eszközeként. Az átmenetet talán az Y generáció nyújtja, aki ilyen szempontból talán a legszerencsésebb helyzetben van. Jómagam is ehhez a csoportosításhoz tartozom. Nekünk még meg van a választásunk, hogy milyen szintig szeretnénk beépíteni életünkbe ezeket az eszközöket. A korábbi generációkhoz már túl későn ért el ez a technológiai forradalom ahhoz, hogy választásuk legyen. Ahogy az idő előrefele halad, a technológia gyors változása és fejlődése egyre inkább problémát, nehézséget, nyűgöt fog okozni számukra. A Z generáció, és az utánuk következő kis alfák már szimbiózisban léteznek a mobiltelefonnal, internettel, facebookkal, tiktokkal stb. Az egyedüli korosztály, akinek valóban tudatos választása lehet abban, hogyan kezelje ezeket a lehetőségeket, az az Y generáció, aki együtt fejlődött, változott ezzel a szakadékkal. A mi életünk ezen a szakadékon történő átjutást szimbolizálja. És ezzel bizony rendkívüli felelősséget kaptunk a kezünkbe. Persze a jövőben történhetnek még további robbanások, amikor majd a Mesterséges Intelligencia egyre nagyobb térhódításba kezd az életünk minden területén, de most nem erről szól ez az írás.

Jelen korunk fiataljainak több fronton is meg kell küzdeniük a rájuk nehezedő - egyelőre főként lelki minőségű - nyomással. A nyugati világ közelmúltjának békeévei lehetőséget adtak a nyugalom (illúziójának) megtapasztalására, lelki emelkedésre, a világ kinyílására, a globalizmussal a távolságok csökkenésére. A nyugati társadalom a világ többi részének kiszipolyozásával életminőség tekintetében rendkívül magasra jutott, jobban élünk, mint anno a nemesek, királyok, míg a világ más területein a vízellátás is komoly problémákba ütközik. Most azonban, hogy a nyugati hatalmak az összeomlás szélére sodródnak, s így a harmadik világ több száz éven át tartó dühével, bosszúvágyával és ellenséges indulataival kell majd megküzdeniük, nemsokára már nem csak lelki szinten. Ezeket az információkat régen el lehetett rejteni, az átlagemberek képtelenek voltak globálisan átlátni az élet és a világtársadalom működését, így a jövőt egyre jobban elsötétítő fellegeket nem tudták, és nem is akarták érzékelni. Ezt a feladatot meghagyták korunk társadalmának, és leginkább annak a korosztálynak, akinek még számít a jövő. Vagyis hát, számítania kellene…

A bökkenő éppen ebben van. Képzeljük magunkat a mai tizen-, huszonéveseink helyébe. Rohamosan közelednek azok a bizonyos fellegek (trónok harca hasonlattal élve: "winter is coming"). Az elmúlt 20-30 évben a politika és média elkezdte finoman szivárogtatni ezeket az információkat, azonban ez a folyamat körülbelül a Coviddal egy időben magasabb léptékre kapcsolt. Azzal a részlettel most ne foglalkozzunk, hogy az általam felvázolt folyamat szándékosságra utal-e, vagy csak a véletlen műve. A lényeg, hogy a folyamat zajlik, ha tetszik, ha nem. Gyermekeink abban a tudatban nőnek fel, hogy gyakorlatilag nincs jövőjük. A klímakatasztrófával, a környezetszennyezés mértékével, a politikai- és pénzügyi rendszerek sorozatos bedőlésével, a háborús helyzetek kialakulásával, a nyersanyagok hiányával és pótolhatatlanságával, valamint a társadalmi rendszer teljes mértékű elkorcsosulásával kell szembenézniük már 10 éves koruktól kezdődően. A képükbe nyomják a maszkokat már az általános iskolákban (megtanítva ezzel, hogy jobban teszik, ha befogják a szájukat), hazazavarják őket online oktatásra, ellehetetlenítik számukra a valódi, fizikai kontaktust, így egymástól és a világtól minél jobban elszeparálódnak. Bezárják a kisgyerekeket és a tinédzsereket saját belső, átalakuló, és külső ingerekre rendkívül igényes és érzékeny testükbe, lelkükbe, ezzel kiölve a nyitottságot, érdeklődést. Ugyan lehet, hogy a világjárványnak jelenleg vége van, de majd meglátjuk, mit hoz még a jövő. Azonban ezen a pusztító másfél-két éven mindenki kivétel nélkül átesett, és gyermekeinkben sokkal mélyebb nyomot hagyott, mint azt mi felnőtt, kialakult személyiségként fel tudnánk fogni, gondoljunk csak saját reakcióinkra, érzéseinkre.

A mai egyetemisták magas százaléka diagnosztizálható depresszióra, valamint az úgynevezett "kapunyitási pánikra". Az oktatási rendszer szétporladásával a gyermekek nem tanulják meg a tekintélyelvűséget, értelmetlen dolgokról, értelmetlen formában "tanulnak". Életük egyik legfontosabb részét egy kilátástalan, céltalanságot, önkifejezést, egyediséget eltörlő és tiltó rendszerbe kényszerítve kell tölteniük. A virtuális világokat erőltetik rájuk a játékok, filmezés és közösségi élet trendi, követendő formái által. Az egészségügy szétbombázását látva már nem gondolnak az időskorra, mert ha véget ér fiatalságuk, nem lesznek túl jók sem egészségügyi, sem pénzügyi esélyeik. Ezek mind-mind afelé terelik őket, hogy abszolút elengedjék a jövővel kapcsolatos bárminemű elképzeléseiket, vágyaikat és céljaikat. Egy fiatal, fejlődésben lévő szervezet, és személyiség ennyi rengeteg ingerre képtelen harmonikusan reagálni. Természetes a bezárkózás, elfordulás, elvonulás igénye az introvertált típusúaknál, az extrovertált gyerekek pedig a végtelen felszínességbe, tudatmódosító szerekbe, módszerekbe, technikákba menekülnek. A tudatos, éber életvezetés helyett mélyálomba menekülnek.

Az elmúlt 100, 1000, vagy 10000 évben (nézőpont kérdése) a politikai hatalmak mindent elkövettek annak érdekében, hogy hagyományainkat a lehető legmélyebb rétegekig lerombolják. Ez a folyamat az elmúlt 60 évben tetőpontjára hágott. Érdemes arról beszélgetnünk, hogy a hagyományoknak mekkora fejlesztő, és hátráltató ereje van. Jelen korunk egyik, ha nem a legnagyobb feladata lehetne ennek a kérdésnek a tisztázása. Ezzel kapcsolatban csak is saját, jelenlegi válaszomat tudom adni.

A tradicionális és újító gondolkodás egymással szembenállása ősi időkre húzódik vissza, és valószínűleg ez képezi a generációs különbözőségek és konfliktusok legnagyobb alapját. A fiatal, energiától és magabiztosságtól duzzadó test és elme feladata az, hogy életenergiája által mindig valami újat teremtsen, ezáltal belendítve a változás kerekét. Ez a lendület aztán idővel és korral szépen alábbhagy, enyhül, hogy végül idős korban lenyugodva, tisztázva az életet levonhassa a következtetéseket, melyeket átadhat a következő generációnak. A hagyományok tulajdonképpen ennek a bölcsességnek az esszenciái. Ahogy a világ változik, és abban helyt kell állnunk, úgy alakulnak át tapasztalataink is, a sikert hozó döntéseink, és azt adjuk tovább utódainknak. Így válik a tradíció élővé, és nem egy halott, dogmatikus rendszerré. Ennek nyomai látszódnak mai világunkon is. Pl. a kapitalizmus sikertörténetei mind a nagy pénzek megszerzéséről, a gazdagodásról, a fizikai, anyagi, kézzel fogható tárgyak megszerzéséről szólnak, új keletű "népmeséink" már pénzügyi sikertanfolyamokon hallottak alapján születnek. A társadalmi rend átalakulóban van, egyre jobban elfordulunk a természettől, az egyensúlytól, a harmóniától, és a vagyonszerzés, a hatalom, és kapzsiság irányába tereljük céljainkat. De ahol valaki meggazdagszik, ott egy másik elszegényedik, mert az élet az egyensúlyról szól. A harmónia pedig a mérleg közepén található. Ősi hagyományaink szigorúan figyeltek arra, hogy a természetből táplálkozva, azt tiszteletben tartva gondolkodjunk, érezzünk, cselekedjünk. Ezt a gondolkodást kikezdte az idő vasfoga, és torzulásával a hagyományok elkoptak, rozsdásak lettek, elhanyagoltuk, elfelejtettük gyökereinket, annyira az ég felé nézve éljük életünket.

Azonban álljunk meg egy lélegzetvétel erejéig. Sokat hallom tanítóktól, hogy a régi magyar vidéki élet mennyivel nemesebb, tisztább, erkölcsösebb volt a mainál. Örülök neki, hogy ők még megtapasztalhatták ezt, én már sajnos nem. Látom, hogy a közösségi élet a falvakban egységesebb, harmonikusabb valamivel, mint a városi elidegenedés, de ugyanúgy látom a kíváncsi, ablakból leskelődő szomszédokat, az egymással összesutyorgó asszonyokat, a kocsmába részegedő alkoholista férfiakat a falvakban is, mint a városokban. Látom, és érzem azt a megfelelési kényszert az emberekben, miszerint azért nem akarnak balhézni, mert akkor az egész falu meg fogja tudni, és el fogja ítélni őket, netán még ki is közösíti. És egy közösségre épülő rendszerben a kiközösítés egyenlő a halállal. Ez az a bizonyos természetből kiinduló, harmonikus hozzáállás? Gyanítom, a régi időkben ezek ugyanúgy meg voltak. Ugyanis az ember, mint faj, ilyen. Alig több az állatnál, ugyanúgy ösztönlények vagyunk, az érzelmeink irányítanak bennünket, és ha valóban éhesek vagyunk, képesek vagyunk felfalni egymást is, ha szükséges.

Madách Imre: Ember tragédiája – Tizennegyedik szín

"LUCIFER
Igazság az, nem élc. Okoskodásod
A jóllakotté, míg itt társadé
Éhes gyomornak filozófiája.
Okokkal egymást meg nem győzitek,
De egyetérttek rögtön, hogyha te
Kiéhezél, vagy ő majd jóllakott.
Igen, igen, akármint képzelődöl,
Mindég az állat első bennetek,
És csak midőn ezt el birád csitítni,
Eszmél az ember, hogy nagy-gőgösen
Megvesse azt, mi első lényege."

Nem érzem azonban, hogy ez problémát jelentene. Ez maga a valóság, és csak azért hangzik most ennyire csúnyán, mert - főképp a nyugati – társadalom elhitette önmagával, hogy valamilyen felsőbbrendű alfajjá változott az emberiségen belül, melynek végső elkorcsosult jele a modern liberalizmus, amikor már azt se tudjuk eldönteni, hogy fiúk, vagy lányok akarunk lenni. Annyira megszűntek a keretek, a gátak, a szabályok, a fékek, hogy jó dolgunkban, végtelennek tűnő szabadságunkban már nem tudjuk, mihez kezdjünk magunkkal. Ezeket a szabályozó rendszereket jelenthetnék a hagyományok.

A hagyományok őrzése, és főleg betartatása elsősorban az állati énünk kordában tartását szolgálja. Kereteket kell szabnunk a létezésnek, és minél tisztábbak, harmonikusabbak, természet közelibbek ezek a keretek, annál jobb a statisztikai esélyünk a túlélésre, és hosszú távú fennmaradásra. Továbbá azon személyek, amelyeknek legalább minimális nyitottsága van a lelki fejlődés és emelkedés, vagyis a tudatosodás irányára, minél több lehetőségük legyen rálépni erre az útra. Ennél több célt nem is kell szolgálnia a hagyományoknak.

Az emberiség, mint faj nagyjából kiszámíthatóan, egységesen működik, azonban egyéni szinten bárki bármikor képes lehet kiemelkedni ebből a közegből, még ha csak ideiglenesen is. Az életnek nem feltétlen célja a fejlődés, mert elsősorban csupán áramlik, az emberi morális értékek fölé emelkedve, a törvényszerűségek, energia-egyensúly és hullámzásnak megfelelően, mélységeket és magasságokat él meg, ciklikusan változik, mégis végtelen lehetőség és formaként megnyilvánulva. Ezt a működést tiszteletben tartva nem várhatjuk el, hogy külső, ránk kényszerített szabályok határozzák meg életünket, viselkedésünket. Nem ragaszkodhatunk dogmatikusan egyetlen hagyományhoz sem, mert ami le van írva, formába van öntve, az már nem változtatható. A létezés lényege pedig pontosan a formák folyamatos és állandó változása, és az emberi fejlődés is kimerül annyiban, hogy erre a formátlanságra és állandó változásra igyekszünk törekedni. Elengedni régi mintáinkat, hogy aztán újabb felismerések által ismerjük meg önmagunk eddig ismeretlen területeit, formáit, működését, hogy végül ezt is elengedhessük, és ezt a ciklust járhassuk be végtelenszer. Fajunk túlélése, és szellemi fejlődése nem célja és igénye a létezésnek, inkább csak lehetőségként adatik meg számunkra, amit a szabad akaratunk, illetve a gondolataink, tetteink által generált energiamintázatok egymásra hatásának törvényszerűségei (pl. karmikus törvények) határoznak meg. A létezés végtelensége és összetettsége nem átlátható emberi elménk számára, így nem láthatjuk a jövőnket, ahogyan azt sem, hogy túlélésünk, vagy éppen kipusztulásunk hajtja-e előre a létezés kerekét. Ezért csak megélni tudjuk a velünk történt eseményeket, érzéseinket, érzelmeinket, ezáltal törekedve arra, hogy legalább pillanatokra eggyé válhassunk a mindenséggel.

De most inkább szálljunk vissza a földre, ha már egyszer emberként kell itt élnünk. A fiatalság feladata pontosan az, hogy erre az ösztönös változási igényre emlékeztesse az idősebb korosztályt. A fiataloktól nem várhatunk el bölcsességet, de a bölcsektől elvárhatjuk, hogy emlékezzenek fiatalságukra, és berögzült gondolkodásmódjukon változtatni tudjanak, ezáltal rugalmasságot vigyenek hagyományaik megalkotásába, őrzésébe, és alakításába. A modern világ rengeteg pozitív lehetőséget tartogat számunkra: az eszközök sokszínűsége és hatékonysága, az internet általi közelség, kapcsolattartás stb. Ezeket a lehetőségeket eldobni csak azért, mert a régi kevésbé volt szar, egyenesen ostobaság. Sosem az eszközökkel volt a gond, hanem az emberekkel magukkal. A világ változik, sőt, már meg is változott.

De akkor mégis milyen hagyományt vegyünk alapul, hiszen azok is átalakultak, eltorzultak, vagy éppen szándékosan eltorzították őket. Erre egyszerű a válasz:

Misztrál: Gyöngyöt az embernek

"Valami érzést gyönyörűt, szépet
Valami hangot valami képet
Napfény ecsetje napsugár húrja
Valami újat valamit újra
Valami ősit valami égit
Valami hősit valami régit
Valami földit valami gyarlót
Fagyöngyöt vágó
Holdsugár-sarlót
Szent dal csengését
Majd a szent csendet
Káoszban fogant újjászült rendet
Játékot, harcot
S a végén békét
Tó mélyén alvó tündérek képét
Lelkek sebére hófehér tépést
Tenni az Isten felé pár lépést
átlépni közben árkot, göröngyöt
és az Embernek szórni a gyöngyöt"

Az egyensúly a kommunikációban van: amikor a fiatal és idős kölcsönösen összeteszik, amijük van, és együtt alkotják meg az új irányt. A mai kor fiataljaira ugyanúgy szükség lesz a jövőben, amennyire nekik szükségünk van a szüleikre. Az idősebb korosztályok feladata most még inkább felértékelődik, mint korábban. Újra igazi szülővé, tanítóvá kell válniuk, hogy tiszta értékeket tudjanak átadni a fiataloknak. A társadalom elnyomó, önállótlanságra ösztönző hatásaitól kell megvédeniük a fiataljaikat. A média által befolyásolt, fél- és dezinformációkkal teli, figyelmet kifelé fordító világban meg kell tanítaniuk a tisztánlátást, a belső megérzésekre hallgatást, a lelki értékekkel törődést, töltődést, és önmagukra figyelést. Meg kell ismertetni a fiatalokat az ősi, természeti értékekkel, hogy a mostani elszakadt, elkülönült állapotukból visszatalálhassanak az egység, a közösség, az önfelvállalás és a harmónia felé, és célt találjanak az életükhöz. Meg kell tanítani, hogy a mostani halmozás, és mesterségesen generált igények kielégítésére kialakított fogyasztói társadalom bukásra van ítélve, végnapjait éli, és fel kell készíteni őket arra, hogy a jövőben már kisebbnek, kevesebbnek kell lenniük, ha túlélni, és valóban Boldogulni akarnak. Ezt más nem fogja megtenni, csak is a mostani szülők, és tanítók. Tudom, ezen a téren is elég gyatrán állunk. A mostani szülők és tanítók sem állnak a helyzetük magaslatán: többségük hagyta, hogy benyelje a külvilág, és hagyta, hogy a gyermekei idáig süllyedjenek. Fiataljaink mostani sérült állapota pontos és fontos tükröt mutat nekünk, amelyből az arra képesek felébredhetnek. Problémáikkal, elakadásaikkal felhívhatják a figyelmet saját elakadásainkra, megoldásaikkal, reakcióikkal akár új mintát is mutathatnak nekünk. Az új korosztály kiemelkedő példamutatói – mint amilyen Attila is - a modern, független és szabad világban olyan értékekre leltek, amelyeket átadva nekünk képesek lehetünk lerázni magunkról a kultúránkra, hagyományainkra hullott koszt és rozsdát. Új nézőpontjaikkal, drasztikus elképzeléseikkel, vad stílusukkal, és önfelvállalásukkal, magabiztosságukkal, a tekintélyelvű rendszerekhez való kritikus hozzáállásukkal olyan nézőpontokat adhatnak nekünk, amit vegyítve régi hagyományaink lepucolt, tiszta magjáig visszafejtett gyökereivel egy új kultúrát alkothatunk.

Az emberiséget megváltani nem fogjuk, mert a létezés hullámzik tovább a maga rendje szerint, de a tiszta értékek továbbmenekítésére, és a változási képesség magjainak elültetésére képesek lehetünk, hogy megőrizhessük az ősi tudást olyan időkre, amikor már globálisan is előnyösebb környezet alakul ki azok kibontakoztatására, valamint az oda vezető úton addig is mutathassuk a lámpást a sötétségben bóklászó, útkereső társainknak.