Ahhoz, hogy megértsük a magasabb valóságok lényegét, valamennyire az elme szintjén is meg kell értenünk a dualitás (a szétválasztottság, elkülönültség) és az egység mibenlétét. A képzeletbeli interdimenzionális utazásunkat kezdjük a Forrástól, a Központtól, a Végső Intelligenciától, Istentől. Sok néven nevezzük, de valójában minden létezés végső megnyilvánulásaként tekinthetünk rá. A jelenlegi nyelvi lehetőségeink szerinti legtalálóbb megfogalmazása talán így hangzik: "All, that is – Minden, ami létezik."

Persze, ennél lehetne még távolabbra is menni, hiszen a valóság végtelen. Ami végtelen, annak nincs vége, a létezés pedig egy véges dolog. Hiszen a létezésnek van eleje, kezdete, születése, és van vége, befejezése, halála. De a végtelen ezen túl is kell, hogy létezzen, hiszen nincs vége. Ha még nem zsibbad az agyatok, akkor menjünk tovább. Ha a létezés nem a legvégső valóság, akkor mi lehet az? A nem létezés, mint a létezés ellentét lenne az? De a nem létezés nem foglalja magában a létezést, hiszen az létezik, a kettőt nem nevezhetjük ugyanannak. Akkor mégis hol ér össze ez a két külön folyamat? Aki a valóságot teremti, az nem teremtheti meg a nem létezést, hiszen ő létezik, egy önmagán kívülálló dolgot hogyan tudna megteremteni? A teremtés első számú szabálya ugyanis, hogy csak akkorát tudunk teremteni, ami nem haladja meg saját határainkat, mert önmagunkból teremtünk. Szóval, mivel már elvesztettük teljesen a gondolataink fonalát, megállapíthatjuk, hogy az egységnek, és dualitásnak a végső határát nem igazán lehet megállapítani. Öröktől fogva létezik (vagy éppen nem létezik J ). Amikor mi Istenre, a Forrásra, a Teremtőre, a "Minden, ami létezik"-re hivatkozunk, már nem a "végső valóságok urára" hivatkozunk, hanem "csupán" a létezés "alkotójára", legfelsőbb megnyilvánult formára hivatkozunk. De mint ezt látjuk, ez sem a végső valóság, hiszen a forma korlátokkal jár, tehát nem végtelen.

Mély levegővétel és sóhaj után vegyük újra kezünkbe gondolataink Ariadné-fonalát, hogy világító útmutatóként vezessen minket az előbbinél már egyel szűkebb, értelmezhetőbb dimenzióba, a LÉTEZÉS dimenziójába.

A létezés szintjén már beszélhetünk Istenről, Forrásról, vagy ahogyan több modern földönkívüli forrás szeret hivatkozni rá, Alkotóról. Mivel a Teremtő magában foglal mindent, ami létezik (All, that is), ezért nem tudja a létezést megtapasztalni, hiszen ő egymaga minden, ami létezik. Gondoljunk csak bele, ha minden percünket egy folyamatos állandóságban töltjük, mennyire unalmassá és értelmetlenné teszi azt számunkra. Amikor vége a hűvös tavasznak, és elérkezik a várva várt nyár, mindenki élvezettel ledobja magáról a meleg ruhákat, hogy végre rövidebb, szellősebb öltözékben járhasson, vagy éppen strandolhasson. Az első hetekben ez jól esik, de augusztusra már annyira magától értetődőnek tűnik a meleg, hogy észre sem vesszük, hiszen nem tapasztaljuk meg, elfelejtjük a hiányát, sőt, már meg is unhatjuk állandó jelenlétét. Ez persze most csak egy egyszerűsített példa, hiszen a hidegebb esősebb napok emlékeztetnek minket, de alapszinten azért érzékelhető ez a jelenség. Egyik korábbi írásomban írtam talán a Nap-szimbolikát: ha sosem menne le a nap a bolygón, vajon mennyire tudatosítanánk magunkban a jelenlétét?

A Forrás ezt felismerte, ezért úgy döntött, hogy önmagából megteremt egy kisebb egységet, ami már nem foglalja önmagába a teljes létezést, és így automatikusan létrejön a teremtett lényben egy hiányállapot. Ez a hiányérzet az, ami feszültséget kelt benne. Ennek a feszültségnek a megélése számára kellemetlen, és hogy megszüntesse azt, arra kezd el törekedni, hogy visszatérhessen újra abba a magasabb valóságú létformába, aminél már eggyé válik mindennel. Ez a teremtő mozzanat és következménye az, amit mi életnek nevezünk. Az élet rezgését az a hiányállapotból fakadó feszültség okozza, ami a kisebbé válásból fakadó emelkedésre, növekedésre való vágyat hozza létre, vagyis az állandóságból kilépő folyamatos VÁLTOZÁST. Ha értelmet akarunk keresni az életnek, talán ez lehetne az.

Ezt kihangsúlyozom, felkiáltójellel, duplán vastagon aláhúzva, mert ez egy gyakori félreértés: NEM A NÖVEKEDÉS, A FEJLŐDÉS AZ ÉLET ÉRTELME. Az élet értelme maga az a feszültség és változás, amit az elkülönülés, a veszteség, a hiányállapot és az ezekből való feloldódás, emelkedés és eggyé válás közötti frekvenciák, rezgések, érzések, tapasztalások végtelenül széles sávja ad. Vagyis az élet értelme maga az ÉLET, és annak minden létező formája. Ezen a gondolaton, kérünk, filozofáljatok el majd később hosszasan, mert hatalmas tanításokat tartogat számotokra.

A teremtés során egy önmagánál kisebb, önmaga korlátain belüli kisebb egység létrehozása történik. Ezek a teremtések végtelen számban, léptékben, minőségben ismétlődnek, és gyűrűznek "lefelé", mindig egyel vagy többel kisebb egységeket létrehozva, míg végül eljutunk Isten és az angyalok szintjéről egészen a földi valóságig, és még az alá is. Ezeket a különböző szinteket szokás dimenzióknak nevezni. De ezek a dimenziók nem rendelkeznek éles határokkal, hiszen egy végtelen széles és hosszú frekvencia sávról beszélünk. A dimenziók közötti különbségtétel csak is egyfajta viszonyrendszerben, vagyis viszonyítási ponthoz mérten értelmezhető. Ahová helyezed a viszonyításod helyét, ahhoz képest tudsz különböző szinteket megállapítani. Ezt a rendszert elképzelhetjük egymás alatti és feletti rendszerként, ha két dimenziósan gondolkozunk. Elképzelhetjük egy kör-formaként, ahol a Teremtő egy kör közepén állva alkotja minden irányban maga körül a kisebb egységeket, azok pedig szintén ismétlik ezt a folyamatot, egy végtelen nagyságú kört létrehozva. Ez már egy fokkal közelebb áll a valósághoz. Ha már 3D-ben gondolkozunk, nem körként képzeljük el, hanem gömbként, és ahogyan zajlanak a teremtések, úgy tágul a valóságunk is a 3. dimenzióban. Ismerős ez a minta valahonnan? Ősrobbanás és a folyamatosan táguló univerzum. Pontosan ennek a folyamatnak a mi dimenziónkra levetített formája, megnyilvánulása.

Minden pillanatban minden egyes gondolatunk, tettünk, érzésünk teljesen egyedi, hozzánk kötődő mintákat, rezgéseket, frekvenciákat hoz létre, ami még soha nem volt, és soha nem is lesz az univerzumban. Teljesen egyedi, és megismételhetetlen. Egy pillanatra álljatok meg itt, és érezzétek át ezt a gondolatot, engedjétek, hogy az energiája átjárjon titeket, és beleivódjon szívetek, lelketek mélyébe. Az egész létezésetek a teremtés végtelenül hatalmas folyamatában formáját tekintve szinte elhanyagolhatóan kicsi, ám fontosságát tekintve az összes többi egységgel egyenrangúan fontos és SZÜKSÉGES része. Szükség van mindannyiótokra, minden egyes gondolatotokra, tettetekre, sikeretekre és hibátokra egyaránt. A hibáink azok a mutatók, amelyek segítenek létrehozni azt a feszültséget, ami a növekedésre, jobbá, egészebbé válásra ösztönöznek minket. Ugyanolyan, ha éppen nem fontosabb részei a létezésnek, mint a boldog, elégedett, harmonikus pillanataink.

Tehát, mivel nincs valódi elválasztódás a különböző szintek közöttük, talán könnyebben értelmezhető az a tény is, hogy a teremtett lények folyamatos kapcsolatban állnak teremtőjükkel és az általuk teremtettekkel. Itt még tegyünk különbséget aközött, hogy saját magasabb szintű megnyilvánulásainkról beszélünk, vagyis közvetlenebb teremtőinkről, vagy olyan más lényekről, akikkel nem állunk közvetlen teremtői kapcsolatban, de magasabb valóságokból képesek átjárni a mi síkunkra, és kapcsolódni velünk.

A Mi közvetlenebb teremtőnket szokás FELSŐBB ÉNNEK nevezni. Vele folyamatos és közvetlen kapcsolatban állunk. Azáltal, hogy önmagából teremt egy kisebb egységet, ő maga nem válik kevesebbé, hanem kihelyezi tudatának, figyelmének egy részét egy nála alacsonyabb formába, de a közvetlen kapcsolat miatt a tudat egysége megmarad. Az emberi elme hajlamos ezt a kihelyezést fizikai értelemben elképzeli, mintha felettünk állna az a bizonyos lény, rajtunk kívül, akitől kapjuk tudatunkat. De a valóságban a tér és az idő sem úgy működnek, ahogy azt mi a fizikai szinten elképzeljük. Ezek összeolvadása, szűkülése és tágulása egyszerre történik egyre nagyobb léptékben, ahhoz képest, milyen magas dimenzióból tekintünk rá. Testileg, helyileg nincs különválás, ugyanabban a "testben" marad Ő is, ahol eddig volt, és abban a tágabb megnyilvánulási formában vagyunk mi is "benne". Ennél jobban ezt nem hiszem, hogy el lehet magyarázni. A magasabb valóságok felfogása ugyanis az elme számára lehetetlen. A földi létünkhöz tartozó elme feladata nem a magasabb valóságok megélése, hanem az itteni viszonyok csak is jelen pillanatban történő felfogása, így még a múlt és jövő kezelésére, és felfogására sem alkalmas. Ezért csalnak meg emlékeink, torzulnak el, és ezért leszünk feszültek, szorongóak, ha túl sokat figyelünk a jövőre. Mi már most is benne vagyunk felsőbb, tágabb formában megnyilvánult énünkben, sok másik, végtelen formában megnyilvánuló "társunkkal" együtt. Ezeket a társakat nevezhetjük párhuzamos valóságokbeli éneiknek, egyéb más "személyeknek", teremtett formájuktől függően. Ebben nem kell most mélyebben belemennünk, csak érzékeltettem, hogy ugyan Felsőbb Énünk is egy kisebb forma csupán, teremtéseinek határa azonban egy szűkebb tartományban ugyan, de ugyanúgy végtelen, mint magának az Alkotónak.

Másik fontos tisztázandó továbbá, hogy mit nevezünk Felsőbb Énnek. Mivel az előbb már megállapítottuk, hogy a dimenziók, létsíkok közötti átjárás szabad, és csak a viszonyítási ponttól függ, akkor már rátérhetünk az egység témájára is. Ahogy az előbb írtam, felsőbb énünk "kihelyezi" tudatának egy részét, de ez valójában nem kifelé helyezés, hanem egy belső leválasztódás. Mint amikor a megfogant sejt önmagán belül elkezd osztódni, sokszorozódni. Ezáltal egyre több részegység keletkezik a kezdeti határokon belül megmaradva, majd később tágulni, növekedni kezd. Illusztrációnak tekintsétek meg ezt a videót egy megtermékenyült petesejt fejlődéséről, hiszen mi más mutathatná meg szebben a teremtés folyamatát, mint az ember saját teremtése.

https://www.youtube.com/watch?v=y4HK5CTVkXM

Akárhová is helyezzük viszonyításunk, vizsgálódásunk kiindulópontját, mindig ugyanazt a mintát fogjuk látni. Először, ahogy a petesejten belül sokszorozódik, majd növekszik a rendszer, majd később, amikor az embrió is önmaga határain belül fejlődik, osztódik, majd növekszik, vagy akár tekinthetjük az édesanya szemszögéből is, ahogyan a pocakjában egyetlen sejtből egy csodálatos kisbaba fejlődik. A rendszerek ilyenfajta - különböző szintekről tekintve is hasonló - szimbolikus ismétlődését nevezzük holografikusságnak, fraktálosságnak, és ebből következően holografikus univerzumnak, fraktál univerzumnak létezésünk terét. Persze tegyük hozzá, hogy ha továbbvizsgáljuk a részfolyamatokat, mindenhol a kilökődés a vége, de ez csak a fizikai világban ennyire szembetűnő, elkülönülő különbség. Magasabb szinteken a dualitás, az elkülönültség érzete jelentősen csökken, míg a legfelsőbb szintig eljutva ez elméletben meg is szűnik, ahol a létezés és nemlétezés egybeolvad valami olyanná, ami a végtelennél is nagyobb és felfoghatatlanabb (már ha "létezik" ilyen).

Szóval, mit nevezünk Felsőbb Énnek? Ezen gondolatok után vajon van-e értelme kinevezni bármelyik létsíkhoz tartozó megnyilvánulási formánkat felsőbb énnek? Mihez viszonyítjuk a dimenzionális felosztásunkat? Melyik dimenzióhoz tartozó megnyilvánulási formánkat nevezzük felsőbb énnek? Ha az imént megismert valóságmodellünkön elindulunk "felfelé", egy biztos pontot találhatunk csak, az Isten szintet. Azt a szintet, ahonnét az összes létező forma származik, vagyis ahol létezik az egység. Ahol Isten tudatának kihelyezett részei mind "egyben vannak még". Minél közelebb érünk ehhez a szinthez, annál kevésbé kezelhető és értelmezhető bármilyen elkülönültség megfogalmazása, érzékeltetése. Most akkor kihelyezi önmaga tudatának egy részét, vagy önmagán belül tartja? Tágul, vagy önmagán belül aprózódik a végtelenségig? Felfelé, kifelé kell haladnunk önmagunkból, vagy befelé, lefelé kell mennünk önmagunkba, hogy megismerjük magunkat? A végtelen minden irányban végtelen, kifelé és befelé is, vagyis a végtelen mindenképpen végtelen és mégis egy, vagyis VÉGTELENÜL EGY. Ez jelenti a valódi egységet, hogy az irány, a tér, az idő, ezek mind jelentéktelenek, nem számítanak, mert valójában MINDEN EGY. A dualitás maga az ellentmondás, a létezés paradoxona. Ezért van az, hogy nem lehet a valóságról úgy beszélni, hogy ne mondjon ellent az ember önmagának egymás utáni mondataiban. Az egységből kilépve a létezésbe és a dualitásba alkotódnak meg ezek a fogalmak, és a teremtés által lesznek egyre kézzelfoghatóbbak, értelmezhetőbbek.

Ennek a kézzelfoghatóbbá válásnak a következménye a fizikai, földi létezés. Ahol már nem csak a magasabb létsíkok megfoghatatlan energiaformáinak folyamatos áramlását tapasztaljuk valóságunkként, hanem egymástól elkülönült, kézzel fogható formákként létezve egy mélyebb/magasabb szinten tapasztalhatjuk meg a végtelen lehetőségek tárházát, miközben folyamatosan új formákat teremtünk. Számunkra minden egyes, a miénknél magasabb frekvencián rezgő valóság felfoghatatlan, azonban a teremtőnkkel, felsőbb megnyilvánulásunkkal való kapcsolatunk állandó és élő, hiszen az életenergia tőle származik, mert EGYEK vagyunk vele. Ez a kapcsolat ugyan az elme szemei elől alapvetően takarva van, aminek értelme a földi valóságba való belefeledkezés, és az itteni törvényszerűségek és szabályok szerinti létezés megtapasztalása.

Azonban, minden egyén előbb utóbb eljut arra a szintre, amikor ezt a valóságot elkezdi szűknek, korlátoltnak érezni, és felébred benne az a bizonyos vágy, amely a szintkülönbségekből fakadó feszültséget szeretné enyhíteni, ez pedig a felsőbb valóságok felé fordítja a figyelmét. Ilyenkor beszélhetünk spirituális ébredésről, amely gyakorlatilag azt jelenti, hogy a felső kapcsolatainkat takaró fátylak elkezdenek lefoszlani, és elménk elkezdi érzékelni azokat. A felsőbb énnel való kapcsolatunk nem egy konkrét szinthez kötődik, nem konkrétan egy pl. 7. dimenzióbeli énünkhöz való fix kapcsolódást jelent, hanem ennek a kapcsolatsornak a felfedezését. Ezen a képzeletbeli fonalon haladva olyan magas szintre juthatunk, amennyire azt képességeink, aktuális rezgésünk, és tudatunk tágassága engedi. Tehát a felsőbb énnel való kapcsolódás valójában tudatunk elkülönültségének, elzártságának felszabadulását, kitörését jelenti a magasabb valóságok felé. Itt már kilépünk a kézzelfogható formák világából, és átlépünk a sejtések, érzések, gondolatok, a finomabb energiák valóságába. Amilyen szintre képesek vagyunk felrezegtetni lényünket, olyan magas szintű megnyilvánulásunkkal leszünk képesek kapcsolódni.

Ez a folyamat mutatja be leginkább azt, hogy miről is szól az a bizonyos EGYSÉGTUDAT, EGYSÉGÉRZÉS, amire olyan sokszor hivatkozom. Kilépve a földi világ korlátai közül, kitágul a valóság, és eggyé (vagy inkább egyebbé, mint korábban) válunk magasabb szintjeinkkel, és olyan szinten leszünk képesek az egységet megtapasztalni, érezni, amilyen szintre sikerült felrezegnünk. Azok a létformák pedig, akik ezeken a szinteken "léteznek", vagyis erre a szintre fókuszál az ő felsőbb megnyilvánulásaik tudata, szintén annak a szintnek megfelelő egységet éreznek a létezéssel, és egymással. A saját felsőbb énünk meghatározott szintjére hangolódva leszünk mi is képesek bejutni tudatunkkal ezekbe a valóságszintekbe, és rajta keresztül leszünk képesek az adott szint többi létezőjével való kommunikációra is. 

Aphelion