A becsatolt videó ihlette a következő írást. A "Cucur és Macur" oldalon található tartalmak lényege, hogy aktuális társadalmi jelenségek két szélsőséges megnyilvánulását mutatják be, állítják egymással szembe. Az alkotó ránézésre X-Y generáció körülire tehető, pont az a korosztály, aki még látta a régit, és már az újba is belecsöppent, így alkalmassá válik arra, hogy átmenetet, hidat képezzen ebben a gigantikus társadalmi váltásban. Az, hogy ilyen hatásosan kiemeli a lényegi aspektusait mindkét oldalnak, bizonyítja, hogy empatikusan áll a témához, igyekszik mindegyik felet valamilyen szinten megérteni. Ezzel a szembeállítással pontosan az a célja, hogy reakcióra késztesse a nézőt, így tud magának megtekintéseket generálni, amiből aztán jövedelme lesz.

De pont emiatt ez nem a valódi életről szól. A valódi életben nem két oldal létezik csak, az élet nem csak 1-bites rendszer, ahogyan azt a politikusok a focimeccsek analógiájára igyekeznek velünk elhitetni. Az irányelvek akár nevelés, és akármilyen más életterületen persze szélsőségekre vannak építve, mert úgy kézzelfoghatóbbak. De az élet mindig a szélsőségek közötti skálán mozog, és ki-ki a saját ízlése szerint helyezi el magát benne.

Egy ilyen videónak ideális esetben nem azt kellene elérnie a megtekintők körében, hogy görcsösen választani akarjanak a két szélsőségből, és a másik oldalt a sárga földig hordják le - ha kell ölre és vérre menve - hanem el kellene gondolkodtatnia az embereket a szürkezónák jelentőségéről. A szélsőségek sosem életszerűek, mert görcsös ragaszkodást generálnak. Azok választják őket, akik képtelenek az önálló értékítéletre, és szinte követelik a "megmondóemberektől", hogy mondják már meg nekik mit tegyenek végre.

Ebben a túlbonyolított, információözön által túlingerelt világban egyre több olyan döntést kell meghoznia az embereknek, amikre a korábbi korokban nem volt szükségük, mert vagy lehetőségük nem volt rá, vagy a politikai, társadalmi, gazdasági helyzet egyértelműen megszabta az irányelveket. Az USA és nyugat Európa nagy szabadságát már több száz éve élvezheti, mert nem nyomta őket agyon a világháborúk végkimenetele, lévén, hogy a győztes oldalon álltak. Azonban közép és kelet Európa, a vasfüggönynek ezen oldala 2-3 évtized alatt hozta be azt a kulturális változást és lemaradást, amihez nyugati társainknak relatíve több idejük volt alkalmazkodni. Ezt a gyors változást az emberi elme képtelen kezelni, nem bír ennyi információt feldolgozni, és felelős döntéseket meghozni. Még a nyugati kultúráknak is túl gyors és kezelhetetlen ez a tempó, hát még sok százéves folyamatos elnyomás alatt álló országunk lakóinak. Ezért elménk folyamatosan keresi azokat az embereket, akik megmondják neki, hogy mikor mit tegyen, pont, mint fejfájásra kapásból fájdalomcsillapítót szedni ahelyett, hogy a probléma gyökerét próbálnánk megkeresni. Annyi helyzetben kell döntenünk olyan sok lehetőség közül, hogy az életünk vezetése lehetetlenné válik, ha minden egyes döntést mélységeiben akarnánk megrágni, elemezni. Ezért sokszor gyors információra van szükségünk, amit egy erre a témára szakosodott weboldal, vagy influencer néhány kattintás (vagy kevésbé boomer kifejezéssel élve "koppintás" – atyaég de rühellem ezt a szót) után gusztusosan tálalt tányéron tart elénk.

Ezért tudnak a tartalomgyártók megélni a tevékenységükből, és minél szélsőségesebb elveket képviselnek, és fejlesztik azokat tökélyre, annál sikeresebbek lesznek. Sokszor az életüket (legalábbis munkaidejüket) teszik fel egy-egy elv "kimaxolására", és ezt büszkén hirdetve valóban hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak. Azonban az életüknek azt a részét már nem látjuk - mert azt a legtöbben nem mutogatják büszkén - hogy egyéb életterületeiken ugyanolyan esetlenek, vagy akár még esetlenebbek, mint mi, átlagemberek, hiszen azokra nekik még kevesebb idejük jut zászlóvivő, elhivatott személyiségükből következően.

A túl sok lehetőség és túl nagy szabadság, valamint a kapitalista gazdasági berendezkedés társadalomra nyomott bélyege miatt a maximalizmus lett az elfogadott viselkedési forma. A hibák elkövetése pedig emberiség ellenes bűntetté nőtte ki magát. Így a legtöbb ember vagy a maximalizmusba próbál menekülni (hiszen ezt látja sikeres, online példaképeitől is), vagy az önutálat, önkritizálás, önsanyargatás által okozott depresszióba süllyed – a kettő általában kéz a kézben jár. Ezért is nehéz egészséges lelki állapotot kiépítenünk magunkban, és van egyre nagyobb szükség pszichológusokra, pszichiáterekre, vagy olyan szakemberekre, akik segítenek visszaterelni gondolataikat önmaguk lelki világa felé.

Az élet nem a kevesek által bemutatott, sikeresnek titulált szélsőségekben található, hanem a valódi nagy tömegek által megélt szürkezónában. Hiába az influencerek képviselik az új irányelveket (legyenek azok társadalmilag akár hasznosak, akár károsak) és ezáltal képviselik a társadalmi szélsőségeket, statisztikailag mégis az átlagembereknek az ismeretlenben történő, kesze-kusza életvezetése az, ami a valódi élet szépségét hordozza magában, és egyben a valódi értelmét is adja meg. A szélsőségek csupán azok a bólyák, amik az úszómedencében kijelölik az utat, amin haladhatunk, de a bólyák között az emberek úsznak, és alkotják az életet megnyilvánulását.

Pontosan ezért is tartom sokra azt a munkásságot, amit a hivatkozott tartalomgyártó képvisel, hiszen nem csak egyetlen oldalt propagál, nem csak egy szélsőséget mutat be, hanem szembeállítja az ellenpárjával. Természetesen – korából fakadóan – némi burkolt állásfoglalást is elhelyez tartalmaiban, de ugyanakkor érezhető rajta, hogy sokszor ő maga, és családja is a két szélsőség között vergődik, és erre a tapasztalásra állít nekünk görbetükröt alkotásaival, méghozzá remek humorral.

Elsőre rá lehet mondani a szélsőségekre, hogy mennyivel könnyebb utat jelentenek, hiszen biztos, egyértelmű kapaszkodókat nyújtanak a haladáshoz. Azonban a kontroll görcsösségére építenek, és pont az élet önálló, intuícióra alapozott, szabad, rugalmas, spontán megélésének lehetőségét veszik el tőlünk. Az életben egyetlen dolog biztos, a folyamatos változás. A sziklák merevségéhez hasonló elvek szigorú, betűről betűre történő betartása viszont azt a változatlanságot képviseli, ami az élet harmonikus áramlásának ellentéte. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy el merjük engedni ezeket a kapaszkodókat, miközben felmászunk a sziklafalon, de amíg kapaszkodunk, és félünk a lezuhanástól, addig nem élünk a repülés képességével. A valódi szabad élet ott kezdődik, amikor elengedjük a biztos talajt, kiugrunk a fészekből, és a zuhanás közben megtanulunk repülni.

Nem fog egyből tökéletesen sikerülni, mindig lesznek buktatók, elkövetett hibák. De ezek a hibák tesznek minket azzá, akik valóban vagyunk, és a belőlük tanult leckék által leszünk képesek fejlődni, egyre jobbá, többé válni, és egyre közelebb kerülni valódi önmagunkhoz. Aki a szélsőségekre épít, az fél hibázni, és úgy hiszi, hogy követve a receptet, nem is fog, pedig valójában ezzel követi el a legnagyobb hibát. Az élet legnagyobb szépségei a hibákban találhatók, a ködös, bizonytalan ingoványban, a fekete és fehér közötti szürkezónában, ahol minden egyes nap új kihívás, egy új lépés az ismeretlenbe, és egy új lépés önmagunk felé. S bizony ez azzal is jár, hogy felismerjük szüleink nevelésének hibáit, a túlzott szigort, a társadalom felé, kifelé való megfelelés elsődlegességét, amely a lehető legerősebb elválasztó eszköz a lelkünkkel való kapcsolódásunktól, és rávisz arra az eddig ismeretlen útra, ami a szabadság, és önmagunk legtisztább megélése felé vezet.

Ehhez el kell engedni a korábbi berögzült gondolatokat, a megfelelési kényszereket mások felé, a társadalom felé, a politikai, gazdasági hatalmak felé, és szárnyra kell kelni. Az első szárnypróbálgatások talán túlzásokba visznek majd, talán túlságosan szabadjára engedjük gyermekeinket, akik így teljesen más mentális és lelki állapotban nőnek fel, és talán elsőre az eredmény rosszabbnak tűnhet a réginél. De idővel, összegyűjtve a tapasztalatokat, a hibákból levonva a tanulságokat, folyamatosan fejleszthetünk magunkon, és ezáltal olyan új mintákat alakíthatunk ki, olyan új ösvényeket taposhatunk ki az ismeretlen dzsungelben, amik másoknak útmutatóul szolgálhatnak majd. Hisz, amikor a mérleg átrendezzük a súlyokat, az elkezd kilengeni, és szélsőségek között fog váltakozni, de egy idő után, ha kitapasztaljuk az új rendszer felépítését, vissza fog állni az egyensúlyi állapotba, mert az élet és általa az ember is mindig az egyensúlyra törekszik. Ne feledjük el, a régi minták ideje lejárt, és az újat még senki nem mutatta meg nekünk, azt magunknak kell kikísérleteznünk, megtalálnunk. A régi rendszer illuzórikus felsőbbrendűségéről fokozatosan derül ki, hogy fenntarthatatlan volt minden aspektusában, és elérte csúcspontját, ahonnét most már csak a zuhanás várja. Egy társadalmat pedig nem lehet néhány év alatt megváltoztatni, de néhány évtized alatt talán már sikerülhet elérni némi eredményt. A társadalom ugyanis egyénekből áll össze, és amíg az egyén önmagától nem változik, addig a társadalom sem fog. Aki pedig már rálépett az önismeret útjára, tudja, hogy nem könnyű, nem feltétlen kellemes és semmiképpen sem gyors folyamat.

A negatív hozzáállás, ami a kommentszekcióból is árad, egyértelműsíti azt, ki az, aki fél hibázni, ki az, aki fél újat kipróbálni, változni. Erősen többségben vannak. Pontosan ez az, ami erőt kell adjon az úttörőknek a továbbhaladáshoz, hisz ebből látszik, milyen sok embernek van szüksége a változásra, és új példaképek, új minták megismerésére. Mindenki változtatni szeretne a mai világon, mindenki változtatni szeretne a politikán, a gazdasági, társadalmi, környezeti helyzeten, de amikor a legtöbb ember szembekerül azokkal, akik valóban változnak és változtatnak, egyből erős ellenállást tanúsít feléjük, és nem hogy segítené az útjukat, még próbálja is azt akadályozni. Örüljünk a változásnak, még akkor is, ha elsőre nem látszik jobbnak, mint a régi, mert legalább áramlik az élet. Őseink, szüleink hibái nem jelentik azt, hogy az a világ rosszabb vagy jobb lett volna. A mai fiatalok újszerű nevelési elveinek szárnypróbálgatásai, és azok szülési fájdalmai sem jelentik azt, hogy ez rosszabb lenne a réginél, és azt sem, hogy jobb. Minden kornak meg volt és van az aktuális energetikája, tudatszintje, és a hozzátartozó szellemi közeg, amiben megteremtődnek a fizikai formák. Ahogyan változik a világunk, úgy változik hozzá a társadalom is.

Nem tudhatjuk, hogy az az út, amerre haladunk, mindenképp a pusztulásba, és rosszabb jövő felé, vagy éppen egy jobb, spirituálisan emelkedettebb, pozitívabb társadalom felé vezet-e, hiszen minden pillanatban teremtjük a jövőnket, és minden pillanatban választások, döntések elé kerülünk, amit mindig az adott pillanat érzései alapján hozunk meg. Véleményem szerint azonban, ha a változás ellen reflexből, görcsösen reagálunk, minimális empátiát sem gyakorolva a változtatók irányába, akkor csak a jeges megfagyott vizet hűtjük tovább, ahelyett, hogy felolvasztva szívünk forrását a természetes áramlást hoznánk el életünkbe. Ezért is népszerűsítem minden írásommal az önismereti és a spirituális utat, aminek a lényege, hogy mindig a jelen pillanatba helyezve figyelmünket, egyre mélyebben megismerve önmagunkat olyan döntéseket hozhassunk meg minden pillanatban, ami lelkünkhöz a legközelebb áll, így a negatív végkimenetel felé sodródás esélye minden egyes egyén lelki ébredésével csökkenni fog.

Ez az egész jelenség, amiről ez az írás is szól, az emberiség fejlődésének új fázisa, egy rendkívül összetett, átláthatatlan folyamat. Nem könnyű eligazodni ebben az új világban, és egyre nehezebb befelé figyelni ebben a figyelmet szétszakító, szétterelő információs közegben. De talán pont emiatt is van egyre nagyobb esély arra, hogy az egyének ráébredjenek a spiritualitás fontosságára, mert előbb utóbb besokallnak a szétszakítottságtól, és mélyen, belül hiányolni fogják a lelkükkel való kapcsolódást. Ennek hatására elkezdhet kicsírázni az a mag, ami szívünk mélyére van elásva, ami várja azt a pillanatot, amikor ráébredünk, itt az idő kapcsolódni önmagunkkal. Ez a kapcsolódási vágy lesz az az öntözővíz, melynek hatására a lelkünk magjából az önismeret növénye, a növényből pedig önmagunk szeretetének virága lesz.